2011. január 18., kedd

Death - The Sound Of Perseverance - Reissue (Relapse 2011)












Nehéz. Nagyon nehéz. Nagyon nehéz bármit is írni Chuck Schuldiner pályafutásáról, a színtérre kifejtett felbecsülhetetlen hatásáról. Pláne olyat, amit még eddig nem írtak le illetve elfogultság nélkül
Jó magam a Leprosy-val ismertem és kedveltem meg a Death-et és azóta legnagyobb kedvenceim között tartom számon a zenekart. Az most mellékes, hogy kik és hányan fordultak meg a bandában az évek folyamán, hogy egyetlen egy albumot sem rögzített ugyanaz a tagság, egy dolog viszont tagadhatatlan: az összes Death kiadvány minőségi korong és Chuck mindig egy lépéssel a mezőny előtt járt, sohasem ismételte önmagát, sosem adta ki kétszer ugyanazt a lemezt. A műfaj alapvetéseit, megkerülhetetlen klasszikusait készítette el. Amikor a Death pályafutásáról beszélünk, megállapítható, hogy lemezről-lemezre fejlődött a zenekar, a Spiritual Healingtől kezdve pedig egy komplex, progresszív irányba indult el Chuck és tette azt úgy, hogy az agresszivitás csorbát szenvedett volna. Meglátásom szerint ennek a folyamatnak a tudatosságon kívül az Atheist Piece Of Time örökérvényű klasszikusának is elévülhetetlen érdemei vannak. No meg annak, hogy a Humanen a Cynicből ismert Sean Reinert és Paul Masvidal játszottak. Mindenféle bántó vagy becsmérlő szándék nélkül jegyzem meg: egyikük sem említhető egy lapon Bill Andrews-zal vagy Rick Rozz-zal. A Death-re jellemző fejlődés, progresszivitás ezen a korongon érte el csúcspontját. A Mester ezt a lemezt szánta az utolsó Death anyagnak (nem tudom, hogy hová lehetett volna még innen fejlődni, továbbmenni), habár azzal nem volt tisztában, hogy három évvel később agytumorban életét veszti. Pár évvel eme korongot megelőzően alapította meg a Control Deniedot, mellyel új utakat keresett, mellyel új utakon indult el. Annak ellenére, hogy minden eddiginél hosszabb dalokat írt és tett fel Chuck erre a lemezre, nem esett az öncélú művészkedés, magamutogatás csapdájába, hiszen a dalok megjegyezhető, befogadható részekkel éppúgy rendelkeznek, mint lélegzetelállító, élményszámba menő váltásokkal. A The Fragile Art Of Existence-t (a Control Denied bemutatkozása) rögzítő tagság háromnegyede volt ez esetben a Főnök segítségére: Richard Christy dobos, Shannon Hamm gitáros és Scott Clendenin basszusgitáros. Nem sok zenei múlttal rendelkeztek az új arcok. Shannon a houstoni Metalstormmal készített egy demót 1991-ben, Scott a Control Deniedban mutatkozott be, Richard Christy pedig a Burning Inside-ból, a Public Assassinból és az Acheronból volt/lehetett ismerős. Minthogy Gene Hoglan, James Murphy, Steve DiGiorgio, Sean Reinert és/vagy Paul Masvidal nagyon magasra tette a lécet teljesítményével a korábbi Death lemezeken, gondolom nem lehetett könnyű dolga Chucknak megtalálni a megfelelő embereket a hangszeresi posztokra, de ma már tudjuk, hogy ez maradéktalanul sikerült. De még hogy! Teljesítményüket a zseniális és lélegzetelállító jelzőknél kevesebbel nem lehet illetni. A lemezen található dalok közül néhányat eredetileg a debütáló Control Denied albumra szántak, de Chuck egy, 1998-ban a Metal Maniacsnek adott interjújában tagadta, hogy a Control Deniednak írt szerzeményeket űrkitöltő jelleggel használták(volna) fel a The Sound Of Perseverance-en. Ennek ellentmond, hogy Tim Aymar tavaly decemberben azt mondta, hogy néhány Control Denied dalt „Death-esítettek” és azok felkerültek a lemezre. Tulajdonképpen mindegy is ki mit mondott, az igazság sajnos most már úgy sem derül ki. Mikor a Death leszerződött a Nuclear Blasthez Chuck beleegyezett abba, hogy készít ez utolsó Death korongot és a továbbiakban a Control Deniedra koncentrál. A már fentebb említett progresszivitás, fejlődés első sorban abban nyilvánult meg, hogy a korong hossza egy picivel több, mint 56 perc, ergo hat percet „ver” az előző Symbolicra. Meglepetésként hat a Mester éneke, állítása szerint unta már a hörgést, a korongon egy durvább, extrémebb power metal stílus, előadás hallható, melyre a legjobb példa a megklippesített Spirit Crusher. Ha pedig ez nem lenne elég bizonyíték, meg kell hallgatni a Judas Priest Painkillerjének zseniális feldolgozását, amelyben Chuck egy az egyben úgy énekel (legalábbis megpróbál), mint Rob Halford és egyből értelmet nyer az énekre vonatkoztatott „másság”, a power metalos megközelítés. A Flesh And The Power It Holds a maga nyolc és fél minutumával a leghosszabb, legösszetettebb Death felvétel, az instrumentális Voice Of The Soul maga a csoda (ez volt a második instrumentális tétel a Death történetében a Cosmic Sea után), a többi szerzemény pedig szimplán zseniális. Valami azért lehetett abban, hogy a kompozíciók némelyike a Control Deniednak íródott, mert a lemezre felkerült az A Moment Of Clarity, amely a Control Denied harmadik demójának címe volt. A lemez megjelenését követően Európában a Benedictionnel, Amerikában a Hammerfall-lal turnézott a Death, az album pedig Németországban a 60., míg Ausztriában a 35. helyig jutott, amely megkoronázta ezt a bámulatos, kolosszális alkotásokkal kísért pályafutást. A Relapse által megjelentetett második deluxe verzió 2 és 3 CD formátumban lát majd napvilágot február 15.-én a kiadótól ismert igényes kivitelben, kiadatlan demónótákkal megspékelve, remasterizálva.
Hosszan tartó betegség és küzdelem után, 2001. december 13-án Chuck szervezete végül megadta magát a ráknak és a metal műfaj egyik kiemelkedő alakja távozott el közülünk, sötét, fekete fátylat borítva a metal színtérre, egy óriási betölthetetlen űrt hagyva maga mögött. Életműve befejezetlen maradt, emlékét mindörökre szívünkben őrizzük.

Nincsenek megjegyzések: